Életünk dolgait bűneinkre tetoválja a kín,
vakablakon tekinthetünk a jövőnkre odakint.
Mintha nem lenne motorja a napraforgónak,
élünk, kínlódva forgácsol az élet fafaragója.
Fejünket festett pálmafák közé szorítva,
buzgó életünkből csak az élet van ki-irtva,
és kölyök kutyaként csaholunk újra meg újra.
Szánalmas múltunkból a jövőnk hozhat újat?
Ki az ki mutatja a munkát, a szorgos ujjat,
mintha kátrányt csodálnánk fehér kesztyűben,
orvul, csorbulván meggyőz a léted e műben.
Mintha csontok hullanának fejszénk nyomán,
oly kedvtelen a becsület a lelkünk, a formánk.
Minden ébredésünk gyilkosa a kedvünknek.
Minden születéssel a halál átvág bennünket!
Ébredj, nyisd ki szemed, hogy végre felnőhess.
Nem tőled, csak veled pusztul a természet.
Imádkozz másokért, hogy túléld az egészet.
Enyészettel barátkozol, berúgsz, másnap pokol,
Földrengéssel álmodol, spórákkal élsz és lakolsz.
Frigyre törtél, a szűzre meg az ökölcsapások,
neked ez csak üllőre vetett dolgos kalapácsok?
Tán jobb lenne léted az aszfalton kerekek között,
ítélet az élet, bűn hogyha véred tapad a földhöz.