Ott voltunk, mint két görcse a sorsnak,
mögéd hintettek, s én vonaglottam,
akár félig lecsapott bogár az újságpapíron:
élni akartam,
s meghalni kicsit,
ahogy tudom, te is.
Hisz lelkedet mellőlem söpörték
vissza
mellkasodba,
de fejét más hajtja rá,
másért dobban,
mit egyesek szívnek neveznek,
nekem csak holmi lüktető
izomzat s erek,
mit néha a földhöz,
néha hozzátok verdesek.
Ott voltunk, mint két rándulása a sorsnak,
s vonaglottunk vele mi.
Miért hiszem, hogy létünket egybesodorják
nem-volt tavasznak árvizei?
2 hozzászólás
Nagyon tetszik ez a vers! Kétszer is elolvastam, nem azért, mert nem érthető, ellenkezőleg, olyan szívfájdító, akkor is ha izomzat és erek.
Gratulálok: Oroszlán
Kedves tlillan! A hit és a remény talán a legszebb erény….
Tetszenek a hasonlataid, a képeid. Nagyon jó stílussal írsz.
Remélem lesznek boldogságosak is.
Szeretettel. Rudy