Neszére talált a zaj, a nagyvilág
kényszerzubbonyai lazulni kezdtek,
mindhiába, rám támad, mellkason vág
az énem, üvölti: el nem engedlek.
Romlott szavak kaparják szobám falát,
a négy lovas, akik egymásnak estek,
felakasztják magukban Isten fiát.
hirdetik, hogy nem kellenek keresztek.
Az út porában az élet még teher,
mégis új kikelet kél, menny ízű szer.
Csendélet készül, téltemetős berek,
és árnyékból fénypalástos emberek
üdvözlik egymást eme földi síkon.
Szellemhez idomul sok vérző ikon.
10 hozzászólás
Kedeves eferesz!
Sokszor olvastam!
Minden sora mond valamit…nagyon is sokat
Annyi,de annyi elmélkedésnek lehetne az alanya!
Ninden új írásodnál csodálkozok,mínegyik meglepöbb
lesz!
Idézni szoktam,de nem lehet kiragadni egy sort
sem..melyik lenne a legfontosabb…az egész az!
Szeretettel gratulálok:sailor
Szép napot!
Kedves sailor!
Köszönöm szépen.
Áldott szép hétvégét.
Kedves Szabolcs!
Többszöri olvasást igényel ez a versed, de érdemes olvasgatni, mert sokatmondó, és minden alkalommal felfedezek valami újat. Nagyon tetszik!
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Köszönöm szépen, hogy többször elmélyültél benne.
Szeretettel: Szabolcs
Tömör tartalom kedves Szabolcs!
Mondhatni remény vers.
Szeretettel gratulálok
Ica
Kedves Ica!
Köszönöm neked a felfedezést.
🙂
Szeretettel: Szabolcs
Kedves Szabolcs!
Talányos vers, de szerintem az utolsó idők ihlettek meg, élükön az apokalipszis lovasaival. Érdekes, sokszor olvasós vers! 🙂
Szeretettel: Klári
Kedves Klári!
A lovasokat illetően igazad van. Telitalálat.
🙂
Szeretettel: Szabolcs
Kedves Szabolcs!
Hát jöjjenek végre azok a fénypalástosak! Csak nehogy belevakuljunk,és aztán csalódás legyen a vége.
Szeretettel: Kati
Kedves Kati!
Remélem nem járunk úgy, mint az indiánok.
Szeretettel: Szabolcs