Idősödő ház, mára már romos vakolat,
végig simítva falát a kőpor ujjamra tapad.
Gyermekévek illatát őrzi, múltat idéz,
akkor megszokott volt, mára megigéz.
Mennyi hangot, emlékeket rejt magába,
sokszor könyököltem, kicsiny ablakába.
Kicsinynek tűnnek a hársfák, játszóterek,
emelkedő út, melyről a rég múlt integet..
Felnézek a magasba gyönyörű zöld a Mecsek,
ontja tavaszi illatát, vágyom ott fenn legyek.
Gond nélkül, gyermekként elbújni fái között
hová nap- nap után gyermek zsivaj költözött.
Elmélázok, átölelném így az egész mindent,
lelkemben él, a múlt nem is mennék innen.
Vár felnőtt életem, hát lassan tovább megyek
vágyom rá nagyon, kicsit még gyerek legyek!
4 hozzászólás
Kedves Krisztina:)
Szeretem azt az érzést, amiről írsz, olvasva kicsit hazataláltam az emlékvárosomban.
Örülök, hogy itt jártam:)
Üdv: Áfonya
Köszönöm, kedves szavaid Áfonya:)Tisztelj meg máskor is, nagyon jól esett!
Szeretettel:Kriszti
Drága Kriszti!
Jó újra olvasni Téged. A rímeid cseppet sem fakultak… Lenyűgöz, az ahogyan képes vagy egyetlen pillanatot rímbe zárni. Az utolsó két sor olvasása után éreztem azt a nyugalmat és meleget, amit minden egyes szó sugároz.
Gratulálok hozzá
Ölel: A.
Szia:Jaj de rég írtál!Már aggódtam!Köszönöm kedves szavaid !Remélem jól vagy.Angyali erőddel gondolj holnap ránk!Szoríts értünk!
Szeretettel ölellek:Kriszti