Ne bántsd az erdőt

Néha felkarol az üszkös magány,
Egyedül vergődöm egy tüzes pusztán.
Néma csend, ami átkarol,
Az unalom foga lassan marcangol.

Nyakamba veszem a poros utat,
Bámészkodó szem elmémben kutat,
Lassan haladok, hív az erdő,
Csaphat menykő, zuhoghat eső.

Sokszor követnek a Napsugarak,
Fáradt szellő lágyan pátyolgat,
És az erdő lágy ölében,
Örömöm lelem vén fenyvesében.

Susogó lombok a széllel szólnak,
Kecsesen előttem meghajolnak,
Ott honos a béke árva fészke,
Gyanta illat, árad belőle.

Minden vándor, ki arra téved,
Terméséből bőven ehet.
Miért tiporjuk kézzel, lábbal?
Fejszékkel és nagy puskával?

Ennünk ad, és békét sugall,
Virágillat és madárdallal,
Óvnunk kell hát, minden bokrát,
Állatait és büszke fáját!

Ott tátongnak mély sebei,
Csupán a pénzért termelték ki.
De ő mégis barátságos,
Befogad és mindig bájos.

Nem kérdezi miért jöttem,
Minden java tárva előttem,
Én csak megyek mohás útján,
És elmélkedem ködös múltján.