Éldegélünk a légüres térben vígan,
folydogál az idő szanaszét hígan,
unottan csámcsogva fal minket a homály
minden éjjel, zsibbadt álmunk ha mély.
Álldogálunk bénán, ködbe mártott aggyal,
barátkozunk a tagjainkban terpeszkedő faggyal.
Szuroksötét fényben tartunk terepszemlét,
nem bolygatja itt az elmét a lét és a nemlét.
Üldögélünk a lassan múló percek alján,
akár egy büszke talján,
mintha a Mindenható balján
foglalnánk helyet,
az otthont adó pöcegödör helyett.
Nem látni a zöldet, lilát, és a többi színt,
a felfelé kúszó liftbe a Patás beint,
döccenve érkezünk, ez itt a pince szint.
Itthon vagyunk megint.
1 hozzászólás
A forma szerintem kicsit zaklatott. Azt leszámítva hogy az élet szerintem nem pöcegödör (bár ha létezik a mennyország, ahoz viszonyítva nyilván silány) tetszik a ver 🙂
Jók a rímek, és a megfogalmazás is.
üdv