Milyen furcsa, végtelen árnyék
sorompózik lent az udvaron,
megtörten sápad a holdvilág
a messzi fehérlő házfalon.
A vad kéklő éjen suttogva
hárfáznak a régi álmok,
felverve az álomittas csendet,
titkos gyönyörök zihálnak.
Ez a kicsinyke kék halál
egyre suhogtatja emlékerdeit,
s az átszüremlő holdsugár
benövi lelkem cintermeit.
3 hozzászólás
Nagyon szép képeket használsz. Gratulálok!
Üdv: Colhicum
A képeid! Igen, ezért jó volt hozzád betérni!
Szeretettel: Hanga.
“Micsoda fantasztikus “-> ez számomra kicsit parodikusan hat, valahogy nem illeszkedik a versbe.
Az utolsó versszak szép, és jó lezárás. Pont elég.