Gyomorba maró epeízű luxus,
tétova erő bárhova visz,
utam közben sebesen átfut
egy fekete macska, sicc!
Szemtelen szemekből,
irigység a sárga,
rám csordul, lassan
vastagszik sávja.
Folyik a szeméthegy,
orgona kondul
harang helyett,
a bendőm kifordul.
Azt mondta egy Ember,
soha ne írj ilyet,
nem kíváncsi senki,
hogy siratod hited.
Költs napot, esőt, csodát
természetet, ahogy
pattogtatja az ostorát.
Vidámat szépet, pelyhet,
ne ily bús keservet,
mi összetöri a lelket.
Kérdem Tőle most szótlan,
az élet nem csupán parádés jóslat,
van benne zűr, rágalom és kín,
írok míg tart, e földi játékszín.
2 hozzászólás
Kedves Edit!
Jól teszed; ne hallgass másokra. Attól sokszínű az irodalom, hogy sokan sokféleképpen írunk. Én szeretem a TE egyéni hangodat.
Szeretettel: Laca 🙂
Köszönöm, Laca! Drága vagy! vagyis Irodalmilag / is /értékes. ❤🙄😳🌞