magányos órákon az unalom
számra halva született verseket csalt
s míg kerestem a tökéletes dalt
elnézően mosolyogtam magamon
tehetségem nincs és sohasem volt
így csak kínlódva mászok sorról sorra
egyre tovább mint egy apró hangya
lassan lustán gyüjtök össze minden szót
és soha semmi sem lelkesített
és soha semmiben sem hittem vakon
a szenvedély vágyaktól hevített
álom az extázis őrületes borzalom
hatalmába egyik sem kerített…
én csak lelkem néma dalát hallgatom
4 hozzászólás
Szerintem van tehetséged, és ezt tudod jól… Aki ilyen verset tud írni:)
Az utolsó versszakban: őrületes (hosszú ő-vel)
Üdv: Colhicum
Köszönöm, javítom.
Kedves Marlow!
Egyszerűen: tetszett!
Üdv: Kankalin
Anyám borogass! Egy fantáziadús, tehetségesen megírt, gyönyörű rímekkel tűzdelt, csodás szonett arról, hogy írója szenvedélymentes és tehetségtelen! 🙂
Bár én tudnék ilyet!
Nagy gratula!
Poppy