Kisteleki emlékek

Bágyadt szellő matat fáradtan, a tikkadt lombokon,
csupán a délibáb lejti táncát, túl a nádason.
Hol a békák harsonája a tücskökkel versenyt dalol,
S e zenére a pipacstenger izzó vértje hajbókol.

Végtelen rónaság, lelkem édes méze.
Túlcsordul szívem, ha Kistelekre érve,
beszédes nyári esték szép emlékei,
Átkarolnak lágyan, míg a múlt elfedi.

Messze sodort a vihar, életem tengerén,
de ifjúságom gyökerét, mégis itt lelém.
Egy kócos kisfiú mezítláb, vidáman,
itt nyargalt egykor, e végtelen világban.

A meggörnyedt parasztok, tétován felém intenek.
Bólintok némám, s arcomon a sok ránc megremeg.
Vajon felismerték, hogy innen sarjadt vénülő gyökerem,
S hogy dolgos bölcsességük hámját most is viselem?

Nem tudom, de biztos, hogy hinni akarom.
Hisz hontalanná vált szívem, mind nekik adom.
A néhol már megkopott, kifakult álmokért,
s mert háborgó lelkem itt újra megbékélt.