Ismered-e, mondd, a hiányt,
amit belső csended kényszerít,
mikor futnál toronyiránt,
hogy ne érezd azt a gyötrő kínt,
a szószegett, reménytelen
nap végén a kétségbeesést,
mert ellened fordult minden
gondolat, és torz jövő kísért,
hogy egy nap örökre elhagy
csapodár, könnyűvérű múzsád,
elhiteti, hogy költő vagy
– micsoda szánalmas hiúság -,
majd világos lesz és konkrét,
akár körmondat végén a pont,
hogy kár a leírt sorokért
– nem költészet, csak öncsalás volt,
aztán két rím közt ott felejt,
s gillotinként zuhan rád a tény,
vesztes vagy, önhitt és selejt,
ki eltűnt önmaga szigetén.
8 hozzászólás
Ha magadra gondoltál nem kell félned,nem vagy selejt!Nekem nagyom tetszik a vers!Költőhöz méltó.
Köszönöm 🙂
Úgye, ez nem komoly, csak írói hangulat!Ha depreszió, értelek, de az is múlandó.
Én nagyon tisztellek gondolataidért, s mindazért, amiről még nem is tudok, csak következtetek. Egyszóval, fel a fejjel, (ne ríkass újra!), értékes vagy , s ez nem csupán szólam. Az író ember valóban megkérdez magától ilyeneket …néha.
De higgy olvasóidban, nekünk élményt adsz, s addig, míg így van, ne rombold magad ilyen gondolatokkal!
A vers túl komolyra sikerült – de nem bánom, ha hatásos lett 🙂 Csak a szokásos, rámtörő ihletetlenség, ami aztán azzal, hogy kiírom magamból, általában föl is szakad. Most is ebben reménykedem 🙂 Köszönöm, kedves wryan! 🙂
Oh, igen, ismerem… csak nem tudom ilyen szépen megírni… 🙂
Dehogynem, biztos vagyok benne, hogy igen! Köszönöm persze 🙂
Nagyon is költői 🙂
ki eltűnt önmaga szigetén… de szép…
Köszönöm, kedves Liz!