Verssé forrtak össze bennem most a szavak,
Gagyogó gyermekkorom első, mulatságos megnyilvánulásai.
Aztán a szavak mögött más is született,
Érzés egy másik ember iránt.
Ma, amikor a lámpák sárgás fénye
Visszatükröződött arcom könnyzivatarában
Éreztem, hogy a boldogság mulandó,
És Ő is elhagy,
Élnem kell megint.
Szívni a szürke és lomha utcák
Sikoltó, ódon levegőjét,
És látnom mily halandó az ember,
A gondolkodó, nagy óriás.
Felpréselődni a villamosra újfent, mely eddig úgy szállt velem,
Mint képzeletem sasmadara
Egy távoli, talán nem létező,
Ismeretlen világ felé.
Sírni szeretnék most neked
És mindent elszipogni,
Kiadni üresen kongó lelkemet,
Mindent odadobni.
Hogy tépd szét,
Ne is létezzek többé soha!
Legyek én a mártír a boldogság oltárán…
Reménytelenség és bizonytalanság,
Oh életem megrontói!
Sírjatok velem együtt a koporsó fölött,
Az éjszaka fekete, csillagos szárnyai alatt.
2 hozzászólás
Szerintem a ritmus nem igazán jött ki, legközelebb “versesebben” próbáld meg. A képi elemek viszont nagyon jók, párhuzamban vannak azzal, amit mondasz. Az utolsó két sor tetszik; a sorok végén jó a fölött-alatt ellentét. Üdv: Kalliope
Köszönet a hozzászólásért! Örülök, hogy az említett motívumok tetszettek! Ha gondolod, olvass továbbra is! 😉
Köszi!