Füzérben ülnek az évek,
peregnek a gyöngyök gyorsan,
hullanak és nem is érzem,
gyűlnek össze egy bugyorban.
Mikor megtelik a táska,
életem fonala üres,
nehéz, már húzza a vállam,
hív majd a tér, a légüres.
Füzérben ülnek az évek,
peregnek a gyöngyök gyorsan,
hullanak és nem is érzem,
gyűlnek össze egy bugyorban.
Mikor megtelik a táska,
életem fonala üres,
nehéz, már húzza a vállam,
hív majd a tér, a légüres.
10 hozzászólás
Kedves Edit! A legrosszabb érzés ez, ami rátörhet az emberre. A vers jól érzékelteti az "elpergő évek" feletti merengés hangulatát. A sorok között kimondatlanul is kiérződik a kapaszkodó utáni kiáltás. Kérdés, létezik-e "kapaszkodó" vagy egyre lejjebb hull az ember (a költő) a légüres térbe? Szeretettel olvastam: én
Kedves Bödön.
Talán igen, van kapaszkodó, a remény. Tudod állítólag ő hal meg utoljára.
Köszönöm, hogy olvastál és véleményeztél.
Szeretettel: Edit
Szia Editke!
Gyünyürű a metaforád!
Szeretettel gratulálok:
Ildikó
Köszönöm Ildikó!
Ölelès
" hív majd a tér a légüres."
szépen gördülnek azok a gyöngyök
Köszönöm Andrea!
Szeretettel: Edit
Kedves Edit!
Ahogy a gyöngyök, úgy peregnek az évek,
Nagyon szép a verseben ez a szomorú gondolat!
Szeretettel gratulálok: Ica
Köszönöm, kedves Ica, hogy nálam jártál.
Szeretettel: Edit
Kedves Edit!
Szép verset írtál, remek metaforával, már a címe is figyelmet megragadó.
Üdvözlettel: Laca
Kôszönöm szépen!
Edit