Szörny, ki nem ismer se embert, se Istent,
Szülőföldje a pokolba teremtetett.
Csak zuhan, egyre lejjebb a sötétségbe,
Ki öleli, ki nyúl érte?
Szörny, ki álarcot visel
Mindenkinek azt mutatja, amit kell.
Ha kell komoly, ha kell, mosolyog
A lelke mégis maga a siralom.
Régen még voltak vágyak, álmok,
Mára már csak az üresség tátong.
„Szakadék szélén állok,
Az egész élet álnok.”
Rég volt kibe bízni, remélni,
Ki vigaszt tudott nyújtani.
Mostanra elfogyott a bizalom, remény,
Az egész élet kemény.
Itt lehet-e hagyni az ürességet
Vagy folytatni kell-e az egészet?
Az erő, ami elfogyott már,
Sírni érte tán kár.
Ha bátor lenne, meg merné tenni,
Nem tartaná vissza senki és semmi.
Kinyújtaná két karját,
És már csak a semmit fogná.
Szörny, ki nem érdemel semmit
Kit már nem érdekel senkit.
Már nem jár a könyörület, megbocsátás,
Nem érdemel mást…
Szörny, mely lelkek mélyén él,
Ki már senkitől sem fél.
Csak feszegeti ketrecét,
És csak azt kérdi: MIÉRT?
Miért zártad be, rejted el,
Hisz Ő is TE!