Álmaimra sötétség borult
Párnámra könnyeim zápora hull
A nap sugarai nem borítják fénybe lelkemet
Minden nap egyre elveszítem félelmemet
A félelmet, mely megóvja életemet
Amely megtiltja hogy végrehajtsam tettemet
A félelmet, mely minden ember szívében lakozik
Ami önnön életünk védelmére int
Egyedül sétálni az élet útján,
Egyedül átélni a magány fájdalmát
Kiabálni mikor senki nem hallja
Sírni, mikor senki nem látja
A szívem dobog, de miért?
Még itt vagyok, de miért?
Elmegy akire szükség lenne,
Itt marad, aki szívesen elmenne.
Segíts, hogy az élni akaró élhessen!
Kérlek, hagy menjek én helyette!
Oly sok gyermek megy másvilágra
Én pedig itt vagyok elátkozva!
2 hozzászólás
A félelem, mely megóvja életedet. Szép gondolat! Ez a téma megérne egy külön verset is. 🙂
Tény, hogy lehetne róla mit írni 🙂