Ma megtorpanni véltem a múló időt.
Elpihent alattam a ringó hintaágy,
a száradó ruhákon megült a szél – s lágy
varázsba dermedt a vasárnap délelőtt.
A nyurga tuják csak álltak mozdulatlan,
mint fakóra hervadt orgonavirágom,
s rigónk is elnémult a cseresznyeágon
e tünékeny, május-ittas bódulatban.
Tán csak az ég lett kékebb egy leheletnyit,
és a fátyolfelhők sziluettje tisztább,
de míg állt, önmagára csodált a világ,
s én is feledtem a hétköznapok sebeit.
Aztán a kert újra életre kelt, szarka
cserregett hosszan valahol a közelben,
s az idő, mit imént megtorpanni véltem,
illanó lábnyomát sejtjeimbe varrta.
10 hozzászólás
Ó, míg a verset olvastam, is mintha megtorpanni tűnt volna az idő:)
Nagyon szép, gratulálok!:)
Köszönöm, kedves Henkee 🙂
Csodaszép májusi életkép, kedves Netelka. S az idő, amint illanó lábnyomát setjeidbe varrta – zseniális!
Üd: Colhicum
csodaszép vers…
Nagyon köszönöm, kedves Colhicum 🙂
András, örülök, hogy tetszett – köszönöm 🙂
Ismerem ezt az érzést, és annyira, de annyira szeretem. Köszönöm, hogy "felidézted" !
Gyömbér
Igazán nincs mit, kedves Gyömbér – az egészről a május tehet :)) Köszönöm jöttödet 🙂 Közben a cím Májusi fotográfiára változott, csak még nem módosítottam itt 🙂
Szia!
Ez gyönyörű lett! Különösen a harmadik versszak első három sora fogott meg! Örülök, hogy olvastam!
Nagyon köszönöm, kedves Inesita 🙂