Benne hagytál ebben az álomban
szörnyeiddel –
lesben álltak, s ahogy átlépted küszöbét
háló-szobámnak,
úgy téptek engem ízekre szét,
s szőtték tovább az éjeket nélküled
mély-sötét gyapjúfonálból.
Szúrósak a hajnalok,
nappalim vörhenyesek.
Orvosságom te voltál a mára –
altatóm s nyugtatóm egyben,
mégis megvontál magadtól;
láztalan éjeken
forog velem a világ,
langyos, nyugtalan, sivár,
hajadból font álmaim
nem engednek:
aludni, ébren maradni, élni.
Mondd,
mégis mikor fogok
magamhoz térni?
7 hozzászólás
Sűrű, erős képekkel, érzésekkel operál a versed. Mozgalmassága annak ellenére erős nekem, hogy a vers egyetlen helyszínen zajlik, viszont sok mindent idehozol, talán ezért. Érdekes, telt, ugyanakkor sodró, tetszett. A második szakasz második sorában szerintem nappalaim, remélem nem tévedek :-).
aLéb
A hiányát érzékletesen és nyíltan írod le, nincs köntörfalazás, és nincs maszlag. Nekem tetszett!
szeretettel-panka
Mintha még túl nagy lenne a fájdalom, mintha a megnyugvás még csak ködlene, de azt érezni a sorokból, hogy már csitulóban a bánat, gyógyulóban az igaztalanul kapott sebek.Föl a fejjel! A jó versekhez a szenvedést is meg kell ismerni.
Üdv, István
Jó kis vers ez! Van stílusod, ami nekem tetszik is…..
A MEGVONÁS-ban… nem vontad meg…minden benne van amit érezhet egy elhagyott becsapott szív!
Tetszett a vers…
Nagyon jó!
M
Minden sor tele fájó érzésekkel!
Nagyon tetszett!
A legjobbakat!
Üd.sailor