A parkon át vezetett utam.
Egy padon férfi ült magányos-csapzottan.
Arcát két kezébe temette,
hátát verte az eső,
amint egy zsebkendőt vett elő.
Rám nézett.
Szemével kérdett…
Azonnal tudtam a választ!
Leültem mellé s áradt
belőlem a szó, a gondolat…
Ám a férfi nem lett boldogabb.
Próbáltam hangosabban,
igyekeztem gesztikulálni,
a végén már ordítottam,
épp fel akartam állni,
hisz Ő biztosan más nyelven beszél!
S akkor szólt pár szót, mit elvitt a szél…
…vagy…vagy… ó Istenem!
Miért kell, hogy így legyen?
Miért mindig ugyan az a téma?
Miért vagyok süket és néma?
7 hozzászólás
Képes voltál abban az esőben leülni egy padra? 🙂 Nagyon jó, a vége pedig… nos a vége izagi meglepetés!! 🙂
Izagi? hmmm 🙂 Már írni sem tudok. Szóval igazi… 🙂
szia Gyömbér!
mily furcsa, ma én is valami hasonlót
irkáltam össze, anélkül, hogy olvastam
volna e versedet.
mivel a némaság még mindig körülvesz,
nem is igazán tudok reá reagálni.
csak annyit: nagyon jó!
üdv.
leslie
Mire jó az eső, látod?:) Grat!
Átérzem az eső, a pad, a némaság hangulatát. Nagyon jó ez a vers.
Nagyon megkapó vers.
Örülök, hogy Nálad jártam.
Nagyon tetszik,!!!