most az éjjel!
Fekete lepellel
érkezett egy alkonyon,
reszketve figyelem alakját, mert egy
csodával álmodom.
Bánat szövi át az elszakadt szívet
egy harmatos hajnalon,
ezt a feslést varrni nem lehet,
nem segíthet semmi a bajon,
de remény suhan át a reggeli fényben
egy buja, vad pillanaton,
mikor minden fénynek látszik,
s mikor a valóság túllép minden határon,
lehunyja két szemét,
arcához emeli két kezét,
majd sóhajt egy nagyot,
epedezve várja a túlvilági reményt,
mely süvítve vágtat rideg tájakon.
S mikor elszáll a vad vágy a lelkéből,
a Föld megmozdul, s érte kiált,
lába remegve elgyengül,
szíve meghasadva várja a halált,
s odalenn vagy odafenn,
várja valami különös csoda,
egy remény, amely eszeveszetten
meggyötörve szállt oda.
S ha majd a felhők bűvkörében
kitárul számára a világ,
mely oly csodához emeli,
mint a boldogság,
letépve gyötrelmek láncait,
vad őrülettel a lelkében
fájdalmát, s minden bánatát
széttiporva elpihen.
S nem lesz már remény,
sem szeretet,
béke, nyugalom, s feledve szerelmet
talán megnyugvást talál…
hmm…bár az is meglehet,
megnyugvás számára
még ott sem lehet.
Az élete, kicsiny porszemből
vad viharos portengerré vált,
mely szerelemmel végződött,
de bekopogott a reményvesztett halál.
S mikor azt érezte, hogy elpusztítja a vágy,
a szív nem dobban, a pilla nem rebben
a könny az orcán megdermedve áll,
új csillagokat keresve elindult a fényben,
ment, ment nagyon messze járt.
A sötét, bársonyos végtelenben
felismerte, hiába minden vágy,
vad akarat, hiába fut szertelen,
Szólt a Hang: – Nincs már tovább!
álmaidat ne kergesd szenvtelen,
mert szétárad a szívedben a bűn,
a hatalmas,
de ne félj nem lesz fájdalmas!
Olyan lesz, mint mikor a tenger hullámai,
nyaldossák a csupasz sziklákat,
s ahogy a nedvességet szívják magukba
a kiszáradt kövek,
úgy issza be lelked e szörnyűséget.
S a morajló fehér habokon,
csillagokkal összebújhatsz,
a fényükből elszívhatod a meleget,
megsimíthatod vele finom kis lelkedet,
de tudd! Ennek a misztikus energiája sem
melegítheti már fel dermedt szívedet.
Túl sokáig hitted, hogy remélhetsz,
soha nem gondoltad, hogy tévedsz!
Oh Istenem, mily kevés is az élet…
Remények, remények, remények…
csalfaságotok, mily kemények!
Mily kegyetlen a felismerése annak,
hogy megnyugvást
még halálodban
sem adnak!
10 hozzászólás
Húh, ez hosszúra sikeredett 🙂 De kitartottam!
elismerésem érte és köszi:))
Megnéztem, ez volt az első feltöltött műved 🙂 Visszajöttem!
Újból köszi…s nem csak itt volt az első vers, hanem ezt írtam életemben elsőként. Itt kaptam kedvet az írogatáshoz!:)
Rászorulnak a sorok egy kis csiszolgatásra…
Igen ez vagy Te!
Nagyon elhittem amit írtál.
Igazán valószínűleg nem fogom fel a maga valójában mi ihlette ezt a verset, remélem nem egy nagyon szomorú dolog.
De gyöngy a verseid közt!
De a remények szerintem nem kemények…
Bocsi, de el kell olvasnom többször is…
Így hirtelen, csak annyit tudok hozzáfűzni: ezer írás közül is felismerném azt amit Te alkottál…
Nagyon szépen köszönöm Dini! Most meghatódtam:)
Kedves Sleepwell!
Ugye az a remény azt is elmondja, hogy a feslést, mit varrni nem lehet, hát be lehet ragasztani!
Bocsáss meg, ha bagatellnek tűnik a hsz-em, de csak szakmai ártalom vetődik fel benne!
Szomorúen szép és reményteljes írásodhoz csak gratulálni tudok, és szívből kívánom, hogy a remény maradjon nálad, és életedben tapsztald meg a megnyugvás örömteli érzését!
Köszönöm, hogy olvashattalak!
üdv.:
hamupipő
Nagyon köszönöm Hamupipő a figyelmedet, s a hozzászólásaid számomra megtisztelőek!:)
Biztos unod már, de megint azt kell mondanom, hogy tetszett:)
nem únom, drága Henkee, bocsánat, de most jártam csak erre, ez egy fájdalmas történet…nagyon köszönöm, hogy itt jártál…