Mosolyszünet

Talán a szűnni nem akaró tél,
talán a hang, ahogy tegnap beszéltél,
talán nem más, mint e szószegett szombat,
mi a számban csak egy rossz ízű falat,
talán az elmélyült ránc a szád fölött,
vagy mert a kicsi álmában felnyögött,
és mert szürkék dőlnek be az ablakon,
s a tükör se tagadja le a korom,
tavaszi kabátom csak röhög rajtam,
mint a borsó, amit a falra hánytam,
no és a busz is, ami jól ott hagyott,
megkoronázva nekem e ’szép’ napot,

talán mindez együtt, tán valami más,
hogy egyszerre tágas és szűk a lakás,
hogy futnék messze, de nem visz a lábam,
s amúgy is hideg van, jobb a szobában,
s tán elmúlok lassan, ahogy a kedvem,
mit pár napja valahol elvesztettem,
akár a jó, mi sose marad végleg,
felszívódik, mint lassan ölő méreg,
s talán észre se vennék, ha holnapom
nem lenne más, csak suicid alkalom,
talán ha leírnám, hogy szép az élet,
elhinném, ahogy elhittelek Téged.

2006. február 25.