Nem elég a napfény,
már túl kevés a hold.
Mondd, hol van az a jó,
mi bennünk volt?
Hiszem azt a szót még,
amit hinni sem lehet,
de miért van, hogy ez már nehéz?
Hazugságból sziklák,
szíveden sebek,
s’ könnyekből lesz egy óceán.
Ugyanúgy, mint régen,
már soha nem lesz.
Értem én,
mosolyogsz rám,
mégis érzem, úgy fáj.
3 hozzászólás
Kedves Attila!
Olvastam a versed, és rájöttem, mi is az amiért nap-nap után mindig szivessen olvasom műveid.Annyira szépen összekötöd a természetet az emberi lélekkel.Az érzelmekkel.
Hazugságból-sziklák Nos ez a kapcsolatok megromlásában 75%-ban felelős.A hazugságok, mik tornyosúlnak…Se vége se hossza, csak elhidegülés, és magyarázkodás.Aztán már hiába a mosoly, mögötte ott a FÁJ!
Szeretettel:Kriszti
kedves Attika4
Versed nagyon, nagyon megérintett!
A Hazugság, a bizalom vesztés, csodálatos költői képe a versed.
Üdvözlettel: marica
Igazán szép! Jó kérdésekkel, és nekem nagyon szép befejező gondolattal.
Üdvi: d.p