Hiányzom, jóllehet
szépen telik az űr,
ha az ember
önmagával
szembesül,
csendet vet
és arat legbelül.
Életfa egységágán
születő Napmadár,
szívében Isten
az örök virágszál.
Fénylő ló szügyén
révülök, égelek,
szarvas emlőin
legelek, földelek.
Utat teremtek,
Csillagösvényt,
összhangba fonom
az örvényt.
Vagyok,
barátaim táltosok,
angyalok, állatok,
növények, manók
és a szelíd tündérek.
Társam a porember,
együtt fejlődünk,
forgat minket a szél,
suttog a tudatunk:
Élj, élj, élj!
6 hozzászólás
Kedves Szabolcs! Nekem Székelyföld jut az eszembe erről a megható elmélkedésedről, ahol manók és szelíd tündérek élnek. És Csaba királyfi, aki eljön majd csillagösvényen, mint a Székely Himnuszban! Az Életfa pedig közben él, és hozza a hajtásait! Nagyszerű vers. Beleéltem magam! Üdv: én
Kedves Bödön!
🙂
Minden a helyére kerül, ha értő szívvel látjuk a dolgokat, köszönöm neked, hogy te így olvastál.
Szeretettel: Szabolcs
Kedves Szabolcs!
Szívemből szóltál:
"ha az ember
önmagával
szembesül,
csendet vet
és arat legbelül" …a vers legvégén teljesen elbűvöltél! Köszönöm, hogy olvashattam!
Szeretettel üdvözöllek és gratulálok: Ica
Kedves Ica!
Nagyon szépen köszönöm.
A szívek együtt csodákra képesek.
🙂
Szeretettel: Szabolcs
Kedves Szabolcs!
Most találtam rá szépséges szép versedre.
Nagyon tetszenek a godolataid!
Szeretettek: Kata
Kedves Kata!
Talál, aki keres.
🙂
Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastad.
Szeretettel: Szabolcs