Ne kutasd álmom!

Az emlék – s mit megtanultam régen –
hatvan közel már lassan megkopik,
a kémcsövet is letettem,
többé már azt sem kérdem,
excellben írjam-e a dolgaim.

Álmaim már színtelenné fogytak,
csak ritkán látok vadvirágokat,
a rajzlapot is régen félredobtam,
– a hegedűm is egy undok mostoha –

a kottáim meg csíkon elterülő
lerészegült rút pacák sora.

Hangom rekedt, – halkan szól az ének -,
emlék csupán, mit tükör nem mutat,
a szép napok is ritkábban kísérnek,
őrzöm őket, hogy el ne fogyjanak.

Ne kutasd okát miért most ,
miért így és meddig!
Fogadd el, ha gondolod!
Én se kérdem okát e földi létnek,

megélem, de olykor ébren álmodom.