Tört-tükrökbe nézek.
Gyűlnek körém számító,
alamuszi kis férgek,
körbevesznek vadbarom ember-hordák;
létemet kirabolják.
Jó volna idegen kabátként
levetni baljóslatú árnyékom mellett
a Sors titkos alamuszi késztetését,
mely rom-napijaimra váratlan rátelepült.
A velem megtörténtek gomblyukán
átbújtatnám óvatosan tragédiák,
kétségbeesések fonalát,
elnehezült éveim vasgolyóit
lecsatolnám sántító lábamról.
Agónia lüktet folyamatosan beteg-szívemben.
Visszahúzódnak vakondtúrásaikba
a messzinek gondolt Világok,
meggyötört arcélek;
az ember tudhatja távolságokkal
akár évszázadokig is bőséggel csatázhat,
önmagában viaskodhat értelmetlen.
A múlt, akár egy benga-nehéz
horgonykötél lehúzza az embert,
mert képtelen gyerekkorától megválni,
hisz folyton emlékezteti
arra ki volt egykoron.
A távolságok zátonyai is rendre
elmaradnak a szerelemben
tán éppen úgy,
akár az érzésekben.
Célok lehetetlensége még
híven ott lebeg lelkem előtt,
mindhiába!
Ha nincs s nem is lehet,
aki egyszer majd végleg valóra váltja.
Jó volna megfejthető,
kikerülhetetlen szavakba belekapaszkodni,
melyek nem hazudtolják,
nem árulják el az Embert.
Akár egy méla vad
a Lét hullámverésében
vergődik egyre tovább az,
ki igazán-őszintén
megmutatta magát,
mert sosem lehettek
hazug-számítóak érzéseit.
Bolyongó Holdként hol találhat
magának az ember egy Esthajnalcsillagot
mely szerelmesen szereti,
vigasztalva pátyolgatja?!
Belezuhan – ha kell, ha nem-,
az Idő-marta tehetetlenségbe.
Mert lutrivá lett a telhetetlen Remény is,
e fondorlatos áruló!