Ha egyszer majd eljön a napod,
Hogy kavicsaid számolgatod,
– Amik csillogva ölelték át,
Tovatűnt idők legszebb nyakát –
Mosolyogj, mint abban a korban,
Mikor felszedted őket sorban.
Simítsa őket kényes kezed,
S a cirógató emlékezet:
Hamis gyöngyeid, aranyszín bigyód,
Szivárványszínű üveggolyód…
S ne tudd meg, maradjon titokban,
Hogy gyémántot hagytál a porban…
2010-06-11
9 hozzászólás
Az ember nem minden nap tud olvasni ilyen szép alkotást.
Nagyon szépen megfogalmazott mondandóját igen sokan megszívlelhetnék!
Gratulálok!
Köszönöm szépen. a.
Szia at!
A mai napon neked (is) szántam néhány aprócska jutalom-szabadidőt, ami menetközben alakult nekem.
Amit itt leírtál, megszívlelem. Az utolsó két sor különösen tanulságos számomra.
Kösznöm, hogy olvashattam, írj még! Szeretek tanulni!
Szeretettel: Kankalin
Köszönöm.
Írtam, még a neved is belefoglaltam. a.
Kedves Antonius!
Gyönyörű az írásod, élvezet volt olvasni!
Szeretettel:
A.S.N.
Hűha, gyémántot hagyni a porban… érdekes gondolat.
Kedves A.S.N.! Kedves Delory Nadin!
Köszönöm a figyelmeteket, kedves szavaitokat. a
Kedves Antonius!
Vonzott a versed címe. Ne tudd meg. Egyből érdekelt.
Még az aranyszín bigyó is jól hangzik a versedben.
Az egész vers tetszik. Valahogy más mint a többi versed, de akkor is jó.
Ági
Köszönöm kedves Ági a figyelmed, kedves szavaid.
Üdv. a