Szép csendben metsz talajba a lapát,
és percről percre mélyül a gödör,
nem kell kéz, a sír megássa magát,
elnyelve, mi elméletben örök.
Mozaikos érzékcsalódások
kergetik a temetőben egymást,
eszelősök, hírnév-vesztett sztárok
agyában gyúl rációtlan, kék láng.
Elfoglalja trónusát a nonszensz,
a létre elégedetten néz le,
nem lesz, mi volt, és ami nem volt, lesz,
gránát robban a józan elmékben…
Érdektelen, abszurdummal teli üvegek
törik össze maguk, kutatva a lényeget.
1 hozzászólás
Kedves Balázs!
Nagyon sokat mondó alkotás… szépen szerkesztett rímekkel. A vége pedig frappánsan zárja a gondolatot. Csak gratulálni tudok.
Szeretettel: A.