Bármit is éreztem, bármit is érzékeltettem.
Nem volt elég. Sosem volt elég.
Mindig másképp tettem, mindig másképp mondtam.
Mindig másképp éreztem, mindig másképp érzékeltettem.
Nem volt elég. Sosem volt elég.
Őrülten kívántam, őrülten szerettem.
Őrülten akartam, őrülten cselekedtem.
Nem volt elég. Sosem volt elég.
Más akartam lenni, mást akartam élni.
Mást akartam kapni, mást akartam látni.
Nem volt elég. Sosem volt elég.
Hinni akartam, de nem volt erőm.
Hinni akartam, de gyenge voltam hozzá.
Azt hittem öntudatra ébredtem, de csak álmodtam végig.
Azt hittem rózsaszín minden s közben elhaladt mellettem minden.
Gondoltam, mégsem tettem.
Cselekedtem, de hiába, mert sokszor hibáztam.
Hibát vétettem egyszer, kétszer, sokadszor.
Hibát vétettem s huszonnégy év elmúlt.
Mi vagyok én?
Ki vagyok én?
Mi akarok lenni?
Mivé szeretnék válni?
Mivé váltam?
Hová tartok?
Nem tudom.
Vagy tudom csak nehéz bevallani.
Sehová.
Azt hittem tartok valahová, de rájöttem, hogy nem.
Azt hittem minden úgy lesz, de tévednem kellett.
Azt hittem elérem mindazt, amit szerettem volna, de nem így lett.
Azt hittem könnyű az utat kiépíteni úgy, hogy közben csak rózsaszínfelhőket látok magam előtt.
Nem nőttem fel.
Sem az élethez.
Sem az álmomhoz.
Nem a világ rohan.
Nem az idő halad.
Én állok egy helyben.
Megálltam s már nem tudom merre.
A gondolataim kuszák.
Az érzéseim haloványok.
Meddig bírom még ezt?
Csak nyafogok szüntelen, miközben megbántok másokat.
Magamra gondolok, körülöttem mindenki néma marad.
Nem ilyen voltam, emlékszem még arra.
Másmilyen lettem, ami nem szerettem volna.
Csalódtam, de nem világban, hanem magamban.
Csalódtam, mert ennél többet akartam.
Megmutathattam volna mi minden lakozik bennem, helyette inkább elnyomtam egy helyre, amely már számomra is ismeretlen.
Fuldoklom a saját ömlegésemtől.
Dühös vagyok magamra.
A lelkemre.
A szívemre.
Nem vagyok egy jó ember.
Csak az számított, hogy nekem mi a jó.
Nem foglalkoztam semmivel.
Az álmaimat akarom elérni…- mondtam már elégszer.
De hol vannak az álmok?
Elbújtak?
Nem.
Csak képtelen voltam átlépni a valóságba, hogy elérjem álmaim egyszer.
Képtelen voltam jó döntéseket hozni.
S az évek elteltek.
Kiharcoltam pedig mindent, mégsem értem el semmit.
Nem vagyok már kislány.
Felnőtt nő vagyok.
Ahelyett, hogy nyafognék, inkább fel kellene állnom.
Azt hittem az élet könnyű, mint a mesében.
Túl sokáig éltem ott s közben elfelejtettem ki vagyok és hová tartok.
Egy álmom maradt csupán, mit szeretnék gondtalanul elérni.
De tudom, hogy meg kell harcolnom érte, de most már úgy, hogy aztán elmondhassam: megérte.