harca kész,
sáros kardjával
égre néz.
Szomorú szívvel
nekiront
a mának,
elejét veszi
az elmúlt talánynak.
Kezében pántlikám,
azt fonogatja,
halálát
megragadja.
Újhold sarlóján
a fény arat,
nemzésünk ekéje
Nap alatt.
Amikor agg voltam
s egészen fiatal,
rám nevetett
a ravatal.
Éjjel-nappal
őt öleltem,
asszony keblén
békét leltem.
Míg a szeme
tűzben forgott,
– táncolt a mén –,
egyben voltam
nagyon boldog.
Újhold sarlóján
a fény arat,
nemzésünk ekéje
Nap alatt.
7 hozzászólás
Kedves Eferesz!
Elmélkedésed ´álomképbe foglaltan´különös
és mély gondolatokat hordoz!
Az ellentétek nagyon jól kihangsúlyozottak!
Ez a rész különösen szép:
"Újhold sarlóján
a fény arat,
nemzésünk ekéje
Nap alatt."
Gratlálok!
Szeretettel:sailor
Szép napot!
Kedves sailor!
Nagyon szépen köszönöm.
Szeretettel: Szabolcs
Kedves Eferesz!
Az eke felszínre hozza a dolgokat, a Nap pedig megvilágítja. Ezért nekem a refrén azt juttatja eszembe, hogy csak okosan, szépen, mert semmi nem marad rejtve, egyszer minden napvilágra kerül. 🙂
Laca 🙂
Kedves Eferesz!
Az eke felszínre hozza a dolgokat, a Nap pedig megvilágítja. Ezért nekem a refrén azt juttatja eszembe, hogy csak okosan, szépen, mert semmi nem marad rejtve, egyszer minden napvilágra kerül. 🙂
Laca 🙂
Szia Laca!
Nagyon jó a megközelítés, nekem eszembe se jutott. És bizony egyszer minden napvilágra kerül. Már most a Napvilágon van.
🙂
Szeretettel: Szabolcs
Vidultan néztem a reggelt.
Pajzán hajszán felnevettem.
Kedves Edit!
A tűz rendjén van.
🙂
Szeretettel: Szabolcs