esernyők nyílnak
fölénk borul zordan a szürkület
szemünk lehunyva
felhők fölé repül a képzelet
elemelkedünk
testünk könnyű, akár a kósza szél
hajunk csupa víz
kedvünk szárnyal, dalunk az égig ér
táncol az ernyő
alattunk összemennek a házak
aprócska folyók
mint kék erek a bőr alatt futnak
ázik a világ
míg nekünk felhőbe lóg a lábunk
észre se vesszük
s már a világ tetején állunk
ránk néz a Nap
arcunk meleg mosolyában fürdik
alig hisszük el
hogy odalent órák óta esik
maradni kéne
gyöngéden átkarol az örök-kék
könnyű elhinni
hogy idefent lehet az öröklét
3 hozzászólás
Nagyon szép, dallamos vers, rendkívül vizuális, kellemes hatást nyújtó képekkel. Itt-ott talán lehet még finomítani rajta, még néhány hasonlóan csodás, örömteli kép. Hatással lehet az emberre egy szomorú vers szépsége is, de rég szereztek már nekem ilyen vidám, kellemes perceket néhány jól társított szókapcsolattal. Sok olyan verset olvastam, mely próbált erőlködve jókedvre deríteni, de az izzadságszagú soroknak ez nem sikerült. Neked viszont igen, minden erőlködés nélkül.
Köszönöm.
Nagyon örülök, hogy így érzed 🙂 Köszönöm!!
Kedves Netelka! Csodaszép a versed, eleinte furcsa volt a sorok szakadása, de aztán egyre sodróbb lett a lendülete, és magával ragadt a versed:-) Az olvasó is átérezhette, hogy milyen az "örök-kék"-ben úszni…Gratulálok ehhez a bájos költeményedhez!
H.