Örökség

Mint az öröklött mozgáskombináció…
Nézz egy nyári lúdra, és szánakozz –
még akkor is görgeti tojását,
mikor azt már rég egy kődarabra cserélte valaki.
Miért?
Miért, hogy valaki tenné a dolgát
szent hittel, téboly buzgalommal,
amíg mások a tojást kőre cserélik?
Mert mindig akad, akinek más tojása kell,
lehet, csak játéknak,
lehet, csak időre,
lehet, csak a polcra,
lehet, nem is kell,
csak épp jólesik nézni,
ahogy a hülye nyári lúd görgeti azt a követ.
Ez a hatalom – adni neki semmit,
amiről azt hiszi, valami.
S ő melengeti, várja, hogy kikeljen,
életet remél belőle, jövőt, folytonosságot, láncszemet.
Pedig csak egy követ kapott a szerencsétlen.
S ő görgeti, mert ezt örökölte:
hinni, hogy bármi, amit görgetni kezd,
az tojás.
Mindenhez így kezdünk hozzá,
s végbe visszük, mert belefogtunk,
bár idővel megsejtjük, valójában nem más ez,
csak egy kődarab. Meddő.
Mégis görgetjük tovább; mit tehetnénk…
ezt örököltük.