Kedvem, akár a híg epe,
torkomig mar a keserű.
Mi szól bennem, csak holt zene,
fals, törődött hegedű.
Ajkam, mint a hideg penge,
szemem éjfekete örvény.
Világom fuldoklik benne,
s a holnapba vetett remény.
Tíz körmöm tenyerembe váj,
dühöt morzsol a két kezem.
Lenni és nem lenni is fáj –
nem élek ma, csak létezem.
2006. 09. 18.
4 hozzászólás
Ez egy nagyon jó vers. Az első versszakban számomra a két utolsó sor valahogy így lenne helyén:
Mi szól bennem? Csak holt zene,
fals, törött hegedű.
Nagyon jól érzékelteted a visszafogott dühöt.
Kedves Willő, a szótagszám a “törődött”-tel is bukik, a “törött”-tel még inkább, úgyhogy maradnék az eredetinél 🙂 De köszönöm, és nagyon örülök, hogy tetszett! Neti
Bocsánat, én írtam rosszul. Nem a törött lett volna a hiba. Nem is a törődött. Nekem nyelvtanilag a mondat eleje egy kérdés, ami után jön a válasz. Bocs!
Félreérthető voltam!:))
Nem, nem kérdés: “Mi szól lelkemben, csak holt zene” – a “mi” itt valójában az “ami” egy formája – nem kérdésnek szántam 🙂