Őszi merengés

Álmos, szürke utcák,
porladó vakolat;
libbenő függönyök
őriznek szagokat.

Utakon heverő
lehullott levelek –
széllel felrebbenő
emberemlékezet.

Hidegen szitáló
esőben merengek;
mennék már tovább, de
a múlt még nem enged.

Hirtelen feltámad
a hűvös őszi szél,
és kíméletlenül
a régmúltról mesél.

Ismerős zörejek,
ismerős illatok;
senki sincs a téren,
talán én sem vagyok.

Kinyitom a szemem,
eltűnik a tér is,
zsebre teszem kezem,
és eltűnök én is.