Pengette a gitárt, mint aki nem bírja abbahagyni,
talán valóban nem is
igazán bírta.
A húr köpte az érdekesebbnél érdekesebb
hangokat, mik mesterlövészpuskából kilőtt
precíziós lövedékként mind telibe találták a megfelelő
dobhártyákat és agyakat.
Aztán a lendület kezében mintha
kezdett volna alábbhagyni és a mágikus
jelen hallucinációkba olvadt át,
de a húrok még mindig nem úgy néztek ki,
mintha elszakadnának.
Megpróbálta letenni a gitárt,
de az kék szemekkel nézett rá és könyörgött
neki, hogy keze váljon eggyé vele
és ne hagyja abba soha a húrok
eszelős tépését…
A húrok valahol azóta is pengnek,
a dobhártyák és az agyak rég elporladtak,
a vákuum nagy érdeklődéssel hallgatja a
a szebbnél szebb lila akkordokat,
a gitár pedig röhög a húrok hangján…