Az Élet nevű koporsóban fekszem.
Mozdulatlan, ahogy illik.
Üres fejjel felhőket bámulok éjszaka,
vaksötétben tapogatom a semmit.
Torkomat fojtogatja a patakzó könny.
Apró gyöngyszemek. Nem félek.
Meghaltam kicsit, bénult mozdulatlanságomban
helyettem ma csak a könnyek beszélnek.
Aztán eltelik ez is. Nem is kell hozzá a beszéd.
Minek az? Kár az értelmét keresni.
Fekszem némán, kiégett aggyal, percek múlnak,
és az Én megint nem tett semmit.
Pokoljárás
By Nurse
3 hozzászólás
Kedves Nurse4
Ez amit leirtál, ez az az, úgynevezett belső felépitő csend. Azok akik még erre képessek, azok elött, utánna, ismét, egy meghitt szép világ fog visszajönni. Mindannyian már átéreztük ezt, csak nem mindannyian értettük mag a jelentőségét. Nem kell az életben mindig, az énemnek valamit tenni, sőt, sok minden azon fordul, hogy az ember semmit sem tesz, csak sajnos néha a fals pillanatban. Ezen a pillanaton, hogy ezt eltaláljuk, a mi életünkben, ezen mullik minden. És ami a jó, az élet nevű koporsóbol, hogy újra fel tudunk kelni.
üdv Toni
Szia!
Megrendítő hangulatot áraszt versed. Az a jó, hogy ebből a halálból vissza lehet térni.
Szeretettel: Rozália
Én is megrendeülve olvastam a soraidat. Azért reménykedem, hogy Toninak van igaza, hogy kell az életben a csend, amikor nem törődünk semmi mással, csak magunkkal foglalkozunk. Olyankor kitisztul az agyunk, s fölébredve a sötét álmokból, újra jól érezzük magunkat.
Szeretettel: Kata