Reménytelen

Indulnak a motorok, gördülnek a gépek,
Nemsokára szélviharnál sebesebben tépnek.
Bőrkabátos suvernyákok kalandvágytól égnek,
Jól megtekerik a gázkart, semmitől sem félnek.
Túl jó itt a levegő, adnak hát a légnek:
Bűzfelleget eregetnek a kemény, vad legények.
Rengeteg munkát adnak keréknek és féknek
S persze gondolkodnivalót az ép, józan észnek:
“Mi értelme van ennek, ó, emberi lények?
Két keréken messze mentek, aztán visszatértek…
Nem jobb volna talán inkább, balga teremtmények,
Hogyha otthon hódolnátok a Szellem fényének?
Nyomulásotok beillik – így tartják a vének –
Ámokfutáshoz hasonló harci cselekménynek.
Mi élvezet van abban, hogy egyszerű népek
Azt fontolják: ezek vajon eszük után tépnek?
S abban mi az öröm, hogy a négylábú lények
Menekülnek előletek, mert annyira félnek?
Motron ülni amúgy nem sport, kultúrszökevények!
Futkároznátok inkább, az jobb az egészségnek!”

– Szónokolt Ész Ösztönnek, e túlvilági lénynek,
Aki a válaszadással nem sokáig késett:

“ Eh mit nekem értelem, ész meg lelki fények?!
Sebesség és szilaj erő – csak ezeknek élek.
Vad robajtól, dübörgéstől egy cseppet sem félek,
Örömmámor lep el tőle s boldogságtól égek,
Hisz a zaj feltétele a lelki egészségnek.
A bűzfelhők, mit eregetünk, minket el nem érnek;
Szivornyázzák azt csak azok kik otthon henyélnek!
Tüdőnk mindig friss levegőt szív, hála a Szélnek,
Hisz hatalmas sebességgel rohanunk a légnek.
Markoljuk a kart keményen, ritkán nyomunk féket,
A menetszél a vasállatról minket le nem téphet.
Motorozni víg dolog ám, öröm így az élet;
Tudomány, kultúra, Szellem – immár isten véled!”