stólát húz nyakába,
a tetőn lábujjhegyen
lép a szél,
kormos cserepekre
lassan hull a pernye
– minden gyászolja:
elmentél –
horpadt ereszcsatorna
szélén ül a bánat,
a fagyott föld felé
lógatva lábat,
kábult szemekkel
néz az éj
csillagport hintve:
csalfa fény
– az álom azt susogja:
nincs remény –
4 hozzászólás
Nagyon jó, gratulálok.
Megszemélyesítésekből festett őszi kép,
Olvasni gyönyörűség
Ám a végszó azért változhat még…
Az őszt, telet, tavasz váltja mindég!:)
A remény sosem hal meg!
Versed lehangoló hangulata valószínüleg saját élményeiden alapszik.
De hidd el, az álom mindig csalfa!
A remény él, mert azt akarja,
hogy benned éljen tovább!
Gratula!
Barátsággal:Fél-X
Gyönyörűek a megszemélyesítéseid!
Egy-két megjegyzést azonban tennék: a cím szerintem nem fejezi ki eléggé a versben megjelenő, felgyülemlett termérdek érzést, illetve szerintem az első versszak két utolsó sora sokkal erősebb és hatásosabb zárása lehetne a versnek. Persze értem, hogy a "remény" így keretbe foglalja, és akkor teljesen át kéne variálni, de én mégis így érzem. Ettől függetlenül nagyon hatásos vers, a lehető legjobb értelemben.
Üdv,
Poppy
U.i.: Miért kell mindig dőlt betűzni? Nem látom értelmét.