éjjel úgy néztél rám mint sebzett vadra
a kéjtől gyönyörtől mosolygó vadász
s én feküdtem előtted földhöz ragadva
oly kegyetlen s riasztó volt a nász
tört szárnyakon jött a rémület maga
s én akit zászlajára tűzött a gyász
rettegtem mint gyermek ha a szavakra
néma csend felel s nem bíztató fohász
6 hozzászólás
Egyszer,majd sokat kell cseverésszünk.Érdekesnek tartom a prózáidat is.Most
e versedre irok parodiát.
felébredtem,s nyalom sebeimet
óh,egek,íly sebek kellenek
a rémület meggyógyul,hegged majd
megnyugszom szárnyamról tépett tollakban.
Gratulálok a versedhez, nekem nagyon “átjött” az érzés.
profi vagy.
Linglin, Hanga, Gyogyo, köszönöm a hozzászólásokat.
Tamás
Kedves Tamás!
Igen, profi mint mindig 🙂 Gratulálok, ez a versed ugyanis épp telibe találta a mostani lelkiállapotomat…
Üdv, Jodie
Nagyon tetszik. Megelevenedő képek, érzések.