Tegnap az éjjel
mint máskor,
feltűnés nélkül jött,
az öregember ósdi ágyában
éberen feküdt.
A rettegés, inas karjaival
körülfonta nyakát,
a sötétben bátran
mutatta magát,
az öreg szemében
mint tükörben tetszelgett.
A könyörület nehéz teher,
elhajította idejövet.
Az ébrenlét régmúlt
gondolatokba
olvadt, és az álom,
megvert kutyaként
bámult át
az emlékezés rácson,
aztán a súlyos csend
leült mellé,
és a légüres térben
semmi sem mozdult
többé.
6 hozzászólás
Jó ez a vers, mély…pár apró hibára felhívnám a figyelmed, ha nem bánod…az első sor végére kell egy vessző, az emlékezésrács egy szó (persze lehet, hogy elég lenne az emlékrács) egyébként jó összetétel, tetszik:) a nyakát és a magát rímet nem használnám, talán így: inas karjaival nyakát fonta át, a sötétben bátran mutatta magát…de ez csak javaslat.
Különben, mint írtam, tetszik!
Üdv: Évi
Köszönöm Évi! ja, és a jótanácsokat is. :))
Nagyon szép, hangulatos, bár itt-ott talán változtatnék a szórenden, hogy nem minden mondatod az alannyal kezdődjön (vagyis nem mindegyik kezdődik azzal, de a legtöbb igen, s emiatt kicsit darabosnak tűnik). Mégis, ez csupán egy apró észrevétel tőlem.
Köszönöm Csaba, átdolgozom. 🙂
…átéreztem minden szavad, mondatod…. átéltem már hasonlót…
Nagyon érzékletesen írsz…
Szeretettel Rudy
Köszönöm Rudy, gondolom sokan így vagyunk ezzel. 🙂