Sírjak
Vagy írjak?
Sírni egyszer lett volna kedvem?
Hogy kiadjam azt, ami Bennem
Van. Volt.
Lesz?
Nem bánat ez
Nem is stressz.
Ilyenkor december idusán jönnek az emlékek.
Papír, toll, nyugalom a kellékek.
Már is könnyebb!
A nyugalom sziklám az irány, hogy tönkretegyem hibám.
Az út meredek, és veszélyes, mert hó borítja a földet.
De nem estem el, bár megcsúsztam.
Nem úgy, mint ő…
És mondd apám, hívsz-e még, vagy vársz –e Rám?
Onnan fentről nézve minden porcikám?
És egy könnycsepp lecsordul, és végigfut az arcomon,
Ahogy
Négy darab őzike vágtat át a lombokon.
És utána még egy, ő a legkisebb, most az vagyok Én.
Megyek a négy után, mert eltévedtem, de érzem, hol a Fény.
És bár már nem látom a csordát, kiköszörültem a csorbát.
Érzem, hogy figyel az Isten, és mosolyog Rám,
Köszönöm, mondanám, de azt súgja, Te voltál!
És Én már tudom, de sok ember nem érti…
A Kedvesemmel jöttem, de most a teste nincs jelen.
De mindig Velem Van, jár-kel a Szívemen.
Berendeztem Neki. Szerintem szép lakás.
Ő meg felajánlotta az Övét. És mégis egy helyen Létezünk.
Szép volt a hétvégém, és este,
Ott volt Velem a gyönyörű teste.
Mikor már aludtunk, akkor is átöleltem volna…
És jött a reggeli torna.
Mellettem feküdt, de nem Velem,
És rám tört a kínzó gyötrelem…
Oh, ha tudnád, mit csinálnék most Veled…
Tűzben lángolna gyönyörű szemed.
Ha más is ott van, nem kell a csend.
Pedig szeretem. De ez egy belső rend.
Nem szerettem a csendet ezen a hétvégén.
Sok emberrel osztoztam a meditáció élményén.
Nem tudok osztozni, mert a csend a kincsem!
És ilyenkor elásom, választásom nincsen…
Már Rám szállt a belső béke, csak a cigim ég
Hogy aztán elváljunk, nem halasztom még…
Nagyon szép volt a hétvégém.
Túl jutottam vágyaim élményén.
És elé is kerültem.
De már nem feszülten.
És már csak egy gondolat van az agyamba’
Annak a szerelme, Akit bezártam magamba.