Messzire mentek, őket visszavártam.
De hiába fürkészek a szürke égen,
Hamu hull szemembe, holtak ők már régen.
Az égből most mást várnak
Sikolyát ismerik
Föld alá bújnának
S mondják: – Az istenit!
Sóhajjal száll el lelkük egy darabja
Ma talán másra hull a hazugnak haragja.
Csend lesz, aztán mélyül, korom és fekete
Sírhelyük lesz végül egy kráter mély feneke
Miért, Ó istenem? – kiáltoznak, félnek.
Régenvolt városok csendben tovább égnek.
Nincsen ott már senki, minden hiába
Senki sem vigyáz már a lángoló világra
Az égre átkot szórni, mégis senki nem mer
Hisz tudjuk jól mind: Istenek gyilkosa
Az Ember
3 hozzászólás
Kedves Márk! – hogy az igazat megmondjam nekem tetszik, bár már rögtön az elején azt hittem, hogy valami nincs rendben, mert ezt írod:
"Álmomban síró isteneket láttam
Messzire mentek, őket visszavártam.
De hiába fürkészek a szürke égen,
Hamu hull szemembe, holtak ők már régen."
Azonban, remélem, értem ezt az állapotot, hogy egyszerre sírnak, és ugyanakkor holtak is.
"Hisz tudjuk jól mind: Istenek gyilkosa
Az Ember"
Remek gondolat, és hál istennek a Jóistennek nagyon szívós természete van!
Üdvözlettel: eferesz
Üdv! Örülök, hogy tetszik, bár tudom, elég szomorú hangvételű vers. Az istenek valójában nem sírnak, és holtak egyszerre. Inkább csak arra próbáltam utalni, hogy valaha régen sírtak, és talán éppen ebbe haltak bele. De nem is kell ennyire komolyan venni minden szót és talán nem csak feltétlenül vallási alapon kell értelmezni a soraimat. Eredetileg ez egy háborúellenes versnek készült, próbáltam is utalgatni erre. Alapvetően azt hiszem valami olyasmit akartam mondani, hogy figyeljünk oda kicsit egymásra, meg a világra. Tetteink isteneink halálához, átvitt értelemben a remény halálához vezethetnek.
Azt hiszem, hogy a szándékodat remekül tükrözi versed, bárcsak ne így lenne, mert akkor ez azt jelentené, hogy nincs háború.
Üdvözlettel: eferesz