Ha egyszer én majd nem leszek,
s csak csontjaim fehérlenek,
és rút-varangyos sebhelyek
pettyezte lelkem fenn lebeg,
/vagy lenn a mélyben szendereg/,
eggyé válok veled, anyag.
Nászéjszakánk örök marad.
Kéjünk kéje sem múlik el,
a Mindörökké így nyel el.
S ha erre hoz az utatok,
még tréfából se sírjatok.
Higgyétek el, hogy jó nekem,
hisz áldott földem ölelem.
4 hozzászólás
Kedves Kati!
Humor kategóriába tetted a versed, de én nagyon komolyra vettem…lehet így is.
Szeretettel gratulálok,
Ica
Kedves Ica!
Talán a humor jobban megbarátkoztatja az embert a halállal.
Köszönöm, hogy elolvastad.
Szeretettel: Kati
Enyészek lenn a föld alatt,
Belőlem semmi nem marad,
A csontom hústalan vacog,
Kukacok étlapja vagyok…
Ha jő majd a feltámadás,
Csak csont leszek, és semmi más,
Ijesztgetném, ki arra jár,
De ti sem lesztek már, de kár!
Kedves mandolinos!
Kissé későn reagálok válaszversedre. Ötletes, és kifejezetten optimistább, hisz megemlíted a feltámadást. Bár akkor már jobb a por és hamu…
Üdv: Kati