Szabó Lőrinc:
A hitetlen büntetése (1938)
De szeretném, ha volna isten,
ha volna, s úgy volna, ahogy
a fák vannak, s ha itt közöttünk
röpködnének az angyalok,
ha volna tündér, peri, szellem,
s ha más nem, hát kisértetek,
csakhogy túlmenthessük a síron
ezt a nyomorult életet.
Még az ördögnek is örülnék,
és annak is, ha legalább
örök bűnösként vándorolnék
akármilyen poklokon át,
mert rettenetes, hogy az ember
útja oly silány s oly rövid
a földi portól a veszendő
húson át vissza a porig.
Valamikor felháborított
a hazugság, valamikor
nevettem és azt magyaráztam,
hogy csak a féreg van s a por,
valamikor hit volt csatázni
a hit ábrándképeivel…
Győztem, s most a győztes igazság
kietlensége rémit el!
Nem szeretek már ember lenni:
van különb, amit képzelek.
De hit nélkül csak megaláz és
megszegényít a képzelet,
s az én életem oly szegény már,
olyan csupasz és elhagyott,
hogy szinte folyton a halálban
ülök, s a férgek s a mocsok
mélységéből fölfele vágyva
meséket s látomásokat
rajzolok az egekre – és csak
büntetem vele magamat:
lelkek loboghatnak köröttem,
Kelet minden istenei,
szörnyek, erők, állatok, eszmék:
egyik se tud segíteni,
és ha véremben és agyamban
megszületik a Legnagyobb,
még ijesztőbb, hogy mit teremtek
s közben én magam mi vagyok.
Por és por közt porladok és bent
istenekkel vagyok tele…
De nekem más kellene, nékem
egy külső isten kellene,
egy külső, közönséges isten,
isten, aki ugy van, ahogy
a fák vannak, isten, akit nem
én, a sóvárgás, alkotok,
isten, aki nem büntet azzal,
hogy elbuvik a vak elől,
ilyen isten menthetne csak meg
a halál félelmeitől:
ezt várom, őt… Mindegy, akárkit!…
Egy nyomorult kísértetet!
Még az ördögnek is örülnék,
ha volna… De jaj, nem hiszek,
s folyton sírnom kell büntetésül
a keserű litániát,
hogy megaláz a képzelet s hogy
megszégyenít a szomj s a vágy:
a kis időt is elrabolja,
amim van… pedig oly rövid
az út a portól a veszendő
húson át vissza a porig.
÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷
The Punishment of the Faithless
by Lőrinc Szabó
If only there were a god around,
he were here just the way like, say,
the trees and, among us, fair angels
kept flying on a public trail;
there were fairy, sprite, elf and spirit,
or at least ghosts if nothing else:
anything to help us keep our life
over the grave without the shells.
I would even welcome the devil
and, I’m afraid I have to tell,
I would not mind his guidance on an
eternal tour in any hell,
for this human path is pure dismay:
so short from the earthy ashes,
along the frail years of the flesh, from
where back to the earth it dashes.
There was a time when my anger was
fuelled by lies but I remained firm
and, with a calm laugh, explained pointing
at the sheer ashes and the worm.
There was a time when fiercely fighting
beliefs was a belief itself…
Victory over heavy volumes
of those has made this barren shelf!
Being human is no longer fun:
my soaring mind’s up to break free
but, without belief, my fantasy
only demeans and lessens me;
and by now my life’s become so poor,
so puny, empty, and forlorn
that the passing years find me sitting
in the stain of death, and I mourn
in the deep with upward desire,
colouring the sky with old tales
and fresh visions, a fine art by which
I only redden my own face:
souls may flutter around me, along
with the gods of the Orient,
monsters, powers, animals, concepts:
all their help is vain, vain attempt,
and in case the Uttermost could be
born to live in my mind and heart,
fright at the gap between us would tear
me and my creation apart.
From dust to dust I am mouldering,
while always full of gods inside…
But what I could appreciate were
a fully outward god in sight,
an external, ordinary god,
a god who just exist like trees,
and whose plain and simple existence
not I and my longing release,
a god who shouldn’t punish the blind
by playing hide and seek—a tease!—,
such a god could only save me from
the deadly fear of my decease.
I’m waiting for this… Him… anyone!
At least a wretched ghost I need!
I would even welcome the devil
if… But alas! I don’t believe,
so in me, as a ceaseless forfeit,
bitter laments burn like fire
that, while fantasy is humbling me,
to my shame thirst and desire
snatch the little time I have… however
short is the path from the ashes
along the frail years of the flesh, from
where back to the earth it dashes.
/English translation by Gyula Takács/
2 hozzászólás
Kedves Gyula!
"Visszafelé" bizony nem tudok annyira angolul, hogy megítéljelek, de vállalkozásod egy ilyen hosszú és komoly, profi vers angolra fordítására már önmagában is dicsérendő. Sajnálom, hogy nem tudlak alaposan "megkritizálni" :)), de nagyra értékellek!
Bravó! Üdv: Dávid
Köszi, Dávid. Ahhoz képest, hogy mennyire tetszik a vers, és mennyire elismert költőnktől származik, hiába kerestem fordítását, ezért hát ösztönözve éreztem magam… Ha nem is lett tökéletes, de talán páran külföldön megismerik, és csinálnak jobbat… (Ellenőriztem is, és lőn, a gugli szépen megtalálja a Napvilág tartalmait!)
Üdv.: Gyula