De kijutott nekem
Ezen a világon;
Csak már vége lenne,
Egyre azt kivánom.
Mit annak az élet,
Kinek nincs jövője,
Kinek a jelen csak
A mult szemfedője.
Szegény virágok, mik
Holttestet takarnak:
Szegény örömeim,
Koporsóra hullnak!
Mult idő! oh, miért nem
Tudlak elfeledni,
Mért jársz egyre vissza
Engem kisérteni?
Hogyha már tudtalak
Koporsóba tenni,
Mért nem tudlak immár
Végkép eltemetni! .
Azon pillanatban,
Melyben felednélek,
Utánad repülve
Hagyna el a lélek;
Veled temetném el
Hozzád forrott éltem,
Sírodon halna el
Végső lélekzésem !
Szendrey Júlia (1856)
Doch, ich bekam zu viel
Doch, ich bekam ewig
zu viel auf der Welt, es
sollte endlich langen
ich wünschte, dass es hält.
Für dem, der das Leben,
mehr keiner Zukunft hat,
für der ist das jetzt schon,
das Bahrtuch, der Vorzeit.
Arme Blumen, welche
das Tote zudecken,
meiner armen Freude,
jetzt auf dem Sarg schnellen.
Vergangenheit, warum
kann dich nicht vergessen,
warum kommst du zurück
mit Spuken besessen?
Sofern ich in dem Sarg
könnte dich reinlegen,
warum kann dich nunmehr
den Grab übergeben.
In dem Augenblick, wenn
dich vergessen sollte,
meine Seele sofort,
nach dir fliegen wolle.
Mit dir begraben, die
untrennbare Leben,
auf deinem Grab dann, das
letzte Atmung nehmen.
Fordította Mucsi Antal
2 hozzászólás
"Szegény virágok, mik
Holttestet takarnak:
Szegény örömeim,
Koporsóra hullnak! "
Gratulálok.
A fordításról nem tudok vélekedni,
de a vers tetszetős lett.
Sokan így éreznek a mai világban,
köztük picit én is.
Kedves Andrea,
a verset Petőfi Sándor felesége, Szendrei Júlia írta, nem régen véletlenül találtam rá, és eddig 14 versét fordítottam át németre. nagyon szép, érzésekkel telt verseket írt, csak sajnos nagyon a feledésbe került, amit én szeretnék megváltoztatni.
Köszönöm, hogy olvastad,
és üdv Tóni…