Azt képzelem hogy madár vagyok
Alattam zöld mező, fellettem csillagok
Repülök a tavaszi széllel, szinte szárnyalok
És mégis teljesen egyedül vagyok
Gondolják az emberek, kik csak rohannak
Meg sem állnak, hogy egymással szót váltsanak
Boldogok ők? A kérdést tedd fel magadnak..
De hisz' még csak nem is turbékolnak
Észrevettem egy lányt ki csodálja a madarakat
Sokszor repülök arra, megmutatom magamat
Mosolya őszinte, szemeiben ott csillog a tudat
Szárnyalna Ő is, csak nem növesztett szárnyakat
Repíteném magammal messze el innen
Látom rajta szenved, azt akarom higgyen
Kedves hozzám, jóllehet meg sem érdemlem
Tenyeréből etet, mindenét megosztaná velem
Nem kértem Őt erre, a jószándék vezeti
Kedvesen búgok neki, s hiszem hogy érti
Sokat gondolok rá, miért nem lettem férfi
Legalább így nem tudok szívébe oly nagyot döfni
De egy napon, egy csodás napon
Arra kért tanítsam repülni, szeretne nagyon
Nem mondtam nemet hisz ezt akartam
Szemünket lecsukva indultunk el az úton…
Madarak vagyunk mi ketten
Nekünk megadatott a végtelen
Repülünk együtt a fellegekben
S remélem örökké megmarad nekem
5 hozzászólás
óh mintha egy varázslatos mesébe csöppentem volna,nagyon szép vers!!!!
Mint már mondtam, ez a vers az eddigi legjobb amit tőled olvastam. Nagyon szépen ki van dolgozva, kiemeli a lényeget, a mondanivalót szerintem mindenki meglátja benne. Gratulálok. És minél több művet szeretnék tőled látni 🙂
Köszönöm szépen a kedves szavakat, de valaki írjon már valami rosszat is :D:D
Ez annyira szép!
Annyira édes és kedves tündérmese történet. Mosolygok a 3. versszak óta és nem is akarom abbahagyni… Inkább elolvasom még és nevetek tovább!
Köszönöm: Falevél.
Köszönöm szépen, szavaid nagyon kedvesek és örülök hogy jó közönségre találnak verseim, gondolataim. Milyen kár hogy már nem érzek úgy, ahogy akkor mikor ezt a verset írtam..