Szerelemből születtem

Szerelemből születtem,
szerelembe halok meg.
Mint az élet a Földön,
amit Isten teremt meg.

Egy pont van, mi egyezik
mindenik életemben:
rátaláltam páromra,
tűz gyulladt a szívemben.

Éltem én az Egekben.
Őserő volt, ringató.
Léteztem, mint fénysugár:
világot megingató.

Fenyő voltam hegytetőn,
ezer éveket láttam.
Sirályként a víz fölött
mérföldeken át szálltam.

S legutóbb az Isten szólt:
Lélekcsepp, ember legyél!
Sorsod az, hogy magot vess,
bölcsességre szert tegyél!

Mikor anyám lágy öle
világgá teljesedett,
földi testem fényre ért:
csodát látni érkezett.

Tapasztaltam, hallgattam,
figyeltem, és megértem.
Nem születtem jó korba?
Nem értem, hogy miért nem…

Uralkodó ne legyél!
– Óva intett ősi jel.
Hatalomra, hogyha lépsz,
neved csak, mi létre kel.

Híressé te ne váljál!
– így hangzott az intelem.
Rosszakarók zajában
áthat majd a félelem.

Tanítanod nem szabad!
– sokan mondták ezt nekem.
Senki soha meg nem ért,
s porba hull az értelem.

Mi dolgom hát? – kérdem én –
nem lehetek, ki vagyok?
Tömegnyomor-társaságban
kicsik nyernek, nem nagyok.

Fütyülök hát ezekre,
újratöltöm önmagam.
Kedvesemnek két szemében
minden szépség írva van.

Egyiken a Naperő,
Holdvilág a másikon.
Kézenfogva nyargalászunk
széllengette pázsiton.

Úgy bukkantam őreá,
mint szomjazó a kútra.
Szíve szende szelleme
terelt engem ez Útra.

Csak egy lehet igazi,
csak egy ösvény a százból.
Rögtön fölismerhető
a szerelmetes lázról.

Gyöngyöt hoztam felszínre
lelkemnek mélységéből,
Isten teremtette azt,
szerelmesek képéből.

Szüleimnek nászától,
gyermekem kis ágyáig
nekem kell hát eljutnom.
Nem várhatok sokáig.

Szerelemből születtem,
szerelembe halok meg.
Édesanyám ringatott,
szerelmesem sirat meg…