Szeretnék meghalni, de nincs rá időm,
hisz él még mindkét, drága jó szülőm.
Könnyű volt a szívemet széttiporni,
S még könnyebb lesz a végén eldobni.
Jaj, szívem, csak azt ne hidd, hogy jól vagy.
El ne hidd, hogy az élet rendben van.
Meggyötörtek, becsaptak és átvertek.
Már ily korán, élve eltemettek.
Úgy érzem, nem akarták, hogy éljek,
Minek, ha úgy is csak azért, hogy féljek.
Nem értenek engem, nem tudják bajom,
Kiáltok, és mégsem hallják hangom.
Elveszetem. Már nem tudom, mit tegyek,
Nem látom magamat, nem érzem testemet.
Láthatatlan kötél húz most le a porba,
– mondd, ki lesz, aki letépi majd rólam?
4 hozzászólás
hűű nagyon kemény szavak!! Vmi hasonlót érzek én is most!! Nagyon jó lett! Együtt érzek veled!
Köszi! Szerencsére nekem már elmúlt ez az érzésem, és kívánom, hogy neked is múljon el! Örülök, hogy tetszett!
Valaki biztosan le fogja tépni…
Szerencsére már letépődött… magától. Köszi, hogy olvastad!