Azt gondoltam színesen látok
De kilépek s minden fekete- fehér
Rémülten segítségért kiáltok
Magányom meglepetésként ér
Megtanultam újra egyedül lenni
Hiába való volt a sok okos tanács…
Mind ezt magamban kell lerendezni
Csak akkor tör rám némi megnyugvás
A cél előtt megfutamodva feladni:
Gyávaság vagy emelt fővel veszítés?
A feltételes félelmeken töprengeni
Egy saját kertem körül koholt kerítés:
Megkorhadt fakapujának rozsdás lakatja
Még a múltban lezárult egy időre
Egyetlen nyitókulcsát megkaphatja
Ki megfejti ki a kapu őrzője
Odaát pompás virágos kert rejlik
Rikít a száz féle- tarka tulipán
A szememben a színük alig sejlik
De látom majd újraéledésem hajnalán.
4 hozzászólás
Ez GYÖNYÖRŰ…találkoztál már Vele…?
Szia, köszi..
Nem. Hisz nem keresi a kulcsot, se a kapu örzőjét…
Kedves Beliliafesz!
Az biztos, hogy minden ember egy titok és arra vár, hogy valaki megfejtse, de előbb magunknak sem árt próbálkozni…ha pedig valaki fürkészően néz, és számodra fontos az a valaki, lényed minden szivárványa ott legyen a tekintetedben, mikor visszanézel rá! Aztán majd kiderül, lesz-e kedvenc színe…
Gratulálok ehhez a vershez, még sokszor el fogom elolvasni:)
Üdvözlettel: Áfonya
Szia Kedves Áfonya
Hát magammal én tisztában vagyok, amikor ezt írtam akkor még reménykedtem h a régi szerelmem észheztér, de nem így lett. Mára már nem bánom, és úgy hiszem ahogy az a versben is van valaki másmellett ha újraéledek akkor fogok újra színesen látni..addig marad a makacs fekete – fehér és a szürke 😛 …de végülis én ezeket a színeket is szeretem. Minden esetre nagyon örülök, ha tetszettek soraim. Köszönöm.