a sivatagban
egy szobor virág?
Miért nem lép tovább?
És nincs is benne vágy?
Legalább egy társ!
Társ?
Az régmessze él,
elvitte őt a szél.
Remény sincs,
Hogy visszatér.
S nem látni a szobron!
Sorsa, hogy várjon:
Éltető esőcseppekre,
s hogy vegyék észre;
még él,
így a természet része!
Itt lett azzá ami!
Rezgésből látni, szélszavát hallani.
Végtelen burok a láthatár.
Bár madár is csak elvétve jár,
Az is csak magasból int felé,
De az ő szeme addig felér.
Homokba kapaszkodó virágszobor,
Sivár létet igazol.
Egész lénye
A sivatag fénye.
Nézzétek!
Mily türelemmel
virul!
Szomjas,
szirma mégsem hull
a földre,
hagyja hogy sorsa
gyötörje,
bízik
hogy a föld
ha fordul,
és halad,
neki is marad
éltető elixír.
1 hozzászólás
Érdekes a képed marica… és a végén a kérdés… van-e magány vagy mi választjuk…
Szerintem mi választjuk a magányt, ha feladjuk az arra társaságra való reményünket.
Köszönöm.