Ülök némán, némán a csendben,
miért is gondolnék bármire?
öreg fenyő korhadt tövében,
ellátok én innen messzire.
Látom a tájat, törött ágat,
szürke homályt a város fölött,
kopár dombon összedőlt várat,
látom a Napot a felhők mögött.
Nem szól hozzám, se madár, se szél,
nem dalol már a kis cinege,
csak az emlék gyötör és mesél,
és egy seb, mely tátong szívemben
4 hozzászólás
Kedves Szaty!
Szépen festetted meg a természet segítségével a lelked, szíved fájdalmát. A csendesség és a szürke homály valahogy nagyon összepasszol. A kopárság is a némasággal. Összességében egy elég pesszimista és borongós vers, de van hangulata, amit vissza tudtál adni és ez a lényeg.
Üdvözlettel: Szilvi
Kedves szaty!
Tetszik a vers. Ez is jellemző rád, a természettel fonódsz versedben egybe. A természetben való megnyugvást is szépen mutatja versed. Egy dolgot viszont javítanék: Az utolsó sorban szívemben, helyett szívembe'-t írnék a rím kedvéért.
Üdv.: Szalai Mihály Emil
Kedves Attila!
Versed – mint vers – nagyon tetszik nekem, még akkor is, ha nagyon lehangoló.
Közben elmentem, megnéztem a bemutatkozódat, ahol versbe szedted a gondolataidat. Abból tudom, hogy erdélyi vagy. Én is odatartozónak érzem magam, mert Apukám Páván született, székely ember, s a negyvenes évek elején én is ott éltem, Marosvásárhelyen, sok szép tájat megismertem, életem legszebb éveit éltem ott. A háború miatt jöttünk vissza a csonka hazába.
Nagyon jó a versed, tehetséges versíró vagy. Édesapám is csodaszép verseket írt.
Kellemes ünnepeket kívánok Neked és családodnak
szeretettel: Kata
Gyönyörü a versed, es megrazo. Meg a könny is beleszökik az ember szemebe (vagy legalabbis az enyembe).
Gratulalok, az ilyen irasokert jövök ide,
H.