Lépések halk zaja;
karok fonnak át.
Aranybarna haja
ont rám lavinát.
Ám ami eltemet:
árnyas nyugalom.
A másodperceket
cammogni hagyom…
Aztán mozdulni kell.
A lágy pillanat
tétován törik el –
tán egy perc alatt.
Megfordulok végül,
szemét keresem,
arca felé térül
a tekintetem.
Nem látom a szemét.
Nincs még arca sem.
Léptei zenéjét
mégis fülelem…
5 hozzászólás
Sejtelmesen szép a versed, és tetszik a harmonikus ritmusa is 🙂
Szeretettel: barackvirág
„Meglepetés e költemény”!
S külön öröm, hogy nem „csecse becse”, hanem szigorú rendbe „rázott”, minden csicsát és sallangot nélkülöző köznapi kifejezések fűzére, ami valami varázslat folytán, egyszerűségében is költészetté fénylik föl.
Gratulálok szép munkádhoz. a
Remekbe szabott szép versedhez szívből gratulálok!:)
Üdv: Klári
Köszönöm a pozitív véleményeket. Igen, igyekszem hétköznapi kifejezéseket használni, ha lehet. És törekszem a tömörségre is. Ld az első szabályt itt:
http://en.wikipedia.org/wiki/Kurt_Vonnegut#Self-assessment
– bár ez prózára vonatkozik, de szerintem versekre is érvényes 🙂
Kellenek a "talányok", hiszen abból még bármi lehet.
Tetszik a vers dallama, játékossága és nem utolsó sorban a tartalma.
Üdv: Gy.
P.S.
Vonnegut zseni volt! 🙂